- Tyutyuuuuuuuuuu! Tutyukaaaa!
-Tyutyu gyereeeee! Naaaaa, gyere ideeeee!
A szomszédos család apraja-nagyja már vagy fél órája szólongatja a rácsos lakhelyéről önmagának önkéntes eltávot kiutaló madárkát. Az utcán felsorakozva reménykednek abban, hogy Tyutyuka jobb belátásra tér. A kalitkát hol csábítóan lóbálják, hol a kerítés lábazatára helyezik.
- Tyutttyyyuuuuu! Gyereeeeeee! Tyutyukáááááám!
A zenei aláfestés sárgarépa-deficites füttyfürütty, amely a papagájt a legkevésbé sem hatja meg. A família szószólója a nagyi, aki helyből, nekifutás nélkül gügyögési világrekordot dönt. Ha a hangszínét kellene jellemeznem, olyan vejökölbeszorító tónusú. Szilárd meggyőződésem, hogy a két szótagú madárnév egyéb módon nem lenne nyomatékosítható, a mama tarsolyában már nem akad aktivizálható hanghordozás.
- Tyuuuuuttttyúúúúúúúúúúúú!
A remény utolsó tartalékait mozgósítva, a gellért-hegyi Szabadság-szobor pálmafaágtartó pózát kalitkával imitálva rukkol elő a végső érvvel.
-Tyutyuuuuuu! Gyere haza a kalitkádba! Meglátod milyen jó lesz maaaaajd! Újra itthon, Tyuttyuuuuuuu!
Jó, a díszmadarat valójában Pityunak hívják, de a személyiségi jogaira való tekintettel álcázom a valós kilétét. Szóval, a papagájmotivációs szokásrendszer analfabétájaként nem tudom, mit gondoljak! Vajon Pityu alias Tyutyu számára ez lenne a meggyőző érv?
Mikor jöhet el az Isten szabad ég alá szánt bármelyik létezője életében az a pont, amikor a kalitka rácsai jelentik az otthont? A papagájok lennének a kivételek?
